Büszke vagyok a konyhámra, mert a magam feje után alakítottam ki.

Anyukám egyedül nevelt, és kicsi, 2 személyes háztartás vezetett. Ezzel szemben az én nagy, 3 gyerekes családom egészen más igényekkel éli az életét.

A nagy nyári befőzések, az őszi savanyítások, a lekvár főzések, a férjem sopánkodása a mennyiségek miatt, és az örökös kérdés: „Erzsi ez biztos elég lesz?” a mai napig nem változott. Ha valami miatt nem főztünk, a férjem mindig azt mondja, hogy „szegénység szag” van.

A KONYHA mindig központi helyet foglalt el az életünkben. (Igen, csupa nagybetűvel) Ennek okán mindig nagy konyhás lakásban laktunk, és bizony sokszor költöztünk. Az egész lakást átjáró étel illatok, a nagy, 6 személyes asztal mindig nagyon fontosak voltak a számomra. Visszagondolva a nagy bejelentések, megbeszélések, és persze a nagy nevetések is mindig ennél a konyhaasztalnál történtek. Ha elment valaki a családból itt gyászoltuk meg, vagy ha éppen érkezett itt ünnepeltünk.

A két lányom már kiröppent a családi fészekből, és önálló háztartást vezet. Mindig örömmel, és büszkeséggel tölt el, ha náluk járva látom, hogy hány receptet, hány szokást, hány mozdulatot tanultak Tőlem, és visznek tovább.

Így nekem az egész életemet jelenti!