Anyám a szeretettel sózta meg az ételeinket. Nagy családban nőttem fel és mondhatnám bármilyen nagy lakásunk vagy éppen kicsike volt a konyhában éltünk. Minden emlékem ide fűz, innen indul és ide köt…
Anyám nem tudott írni és olvasni, a második elemije feléig jutott el szegény anyám. Korán dolgozott a földeken, és mi négyünket is fiatalon szült erre a világra. Mindig az a kép marad meg bennem. ahogy ült a konyhájában és a nagy színes szakácskönyvek képeit nézegette. Ahogy cseperedtünk és iskolába jártunk, elhatároztuk, hogy megtanítjuk írni és olvasni. A tankönyvei a szakácskönyvek lettek, felváltva tanítottuk a betűket, szavakat egymás után… és az első recept olvasás könnyek között született meg… hát ez is a konyha emléke nekem…
Azok a szép szagos ízes vasárnapok, soha nem feledem és azt hiszem az anyaságom is erre épült, épül. Minden vasárnap 12 órakor terített asztal várt minket és mi meg, hogy könyörögtünk, hogy a Zenebutikot hadd nézzük meg, de szegény anyám nem engedett a 21-ből. 12 órakor ebédeltünk a nótaszó alatt három-négy-öt fogásos ebédek, nagyon nagy nevetések. Soha nem ettünk csendben, a szavak, a sztorik a sóink voltak anyám ízes ételei felett.

Amikor rokonok jöttek hozzánk, akkor voltak a szagos ebédek, amiket mi gyerekek ki nem állhattunk, soha nem ettük és az illatok akkor szag szörnyekké változtak anyám konyhájában. Ilyen volt a pacal, a csülök pörkölt, a disznóvágás, a tyúk-kacsa-csirke vágás, kopasztás… A mai napig nem tudom a sült vért megkóstolni…

Alig vártuk, hogy megfőzzék a felnőttek ezeket a szagos ennivalókat és jöjjenek a mi illat ebédjeink. A kertünkben kemence volt a vásárosnaményi és a budaörsi házunkban is. Azok a kenyérsütések, Istenkém. Ahogy az asszonyok bedagasztották és mi lestük, hogy duzzad és csipkedtük, hogy kis kenyereket süthessünk belőlük. A kemence illatfelhőiben meg apám és a testvérei meséltek, pálinkáztak és mi meg úgy vártuk az első kenyér első ropogós falatkáját, mint más az égi mannát. A kenyér keresztelések, az ételek áldásai elmaradhatatlanok rituálái voltak gyerekkoromnak. Ma néha szembe jut és utánozni próbálom balgán, sután felidézve anyám gyönyörű szokását.
A karácsonyi süteménysütés még amire gyerekkoromban visszaemlékszem és magával húz az édes emlékek közé. Az utcánkban szenteste előtti nap az asszonyok süteményeket sütöttek egymásnak. Mi lányok, ahogy elkészültek anyáink a süteményekkel, elindultunk az utcába és csereberéltük a süteményeket. Adtunk és kaptunk… Ez nagyon hiányzik ez az érzés, az önzetlenség tiszta érzése, valóban a szeretet íze volt a kalácsokba és a pitékbe belesütve…

Köszönöm Barbi és Zsani a munkátokat, olvasgatva és itt időzve a gyerekkorom szeretetteljes emlékeit idézitek fel.
Sok sikert kívánok és sok-sok baráti és családi ízorgiákat Mindannyiunknak!